Elöljáróban csupán annyit, hogy a két klub és szurkolói közti viszály már-már olyan ellentéteken alapul, mint a jó és a rossz, vagy a sötét és a világos.

Amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy a Real Madrid mindig is a hatalom jelképe volt, s az ezredforduló környékén olyan filozófiát sajátított ki, ami elsődlegesen a világsztárokról, az óriási bevételekről és a megszerzett címekről szól, háttérbe szorítva az utánpótlást, a hagyományokat és a sportág erkölcsét.
Az FC Barcelonát itt nem fogom bemutatni, viszont annyit még megemlítek, hogy a katalán klub érezhetően kötődik a több mint százéves hagyományokhoz, az elveihez, humanitárius tevékenységei sokkal inkább kézenfoghatók, sokkal jelentősebbek, nem beszélve arról, hogy a gazdasági kérdéseket és a saját nevelésű játékosokat tekintve is hatalmas a differencia a két klub politikája között.

Eszmék párharca

Sokat vívódtam, hogy egyáltalán írjak-e a múlt során kialakult ideák közti ellentétről, azonban mivel a két csapat szurkolóinak ez adja meg a klasszikus ízét, sava-borsát, így néhány szóban én is kitérek rá.

Kezdhetnénk azzal is, hogy a szurkolók számára attól függetlenül, hogy a világ mely pontján élnek, az El Clásico egyben Katalónia és Kasztília presztízscsatája is.
Már az 1900-as évek elején is érezhető volt Hispániában az ellentét, mivel a Katalán nemzeti öntudat – természetes más formában, mint manapság – már akkor is szemben állt a spanyol központi hatalommal. Két, egymástól eltérő felfogás, kultúra, s különböző nyelv. A katalán embereknek már akkor is más, önálló elképzelése volt az életről, s függetlenségi törekvésük is alakot öltött. A különbözőségek leginkább abban rejlettek, hogy míg Kasztília a hatalmat, a királyságot és a kiváltságot szimbolizálta, addig a katalánok eleinte megelégedtek a demokratikus, liberális eszmékkel.

A húszas évek hozta meg a nagy változást, miután első ízben Rivera, majd a véres polgárháború, s annak eredményeként Franco került hatalomra. Ez az időszak vízválasztó volt a két klub közti rivalizálás szempontjából is.

A haladó gondolkodású katalánok számára tilos volt a saját nyelvüket használni, valamint betiltottak mindent, ami a katalánok nemzeti identitását, s az önállóságra való vágyukat jelképezte. Ekkor vált igazán több, mint egy klubbá az FC Barcelona. Az emberek számára a mérkőzések egy kis szeletet jelentettek a szabadságból, melyen hangot adhattak elégedetlenségüknek, s kifejezhették szeretetüket hazájuk iránt, tehát az FC Barcelona eggyé vált Katalóniával. Ezen kívül a klub nem csupán Katalónia, az összes elnyomás alatt álló tartomány zászlóshajóvá vált. Ezzel szemben Franco tábornok sohasem rejtette véka alá a Real Madrid iránt érzett szimpátiáját, s mivel a hatalom az ő kezében összpontosult, ezért a diktatúra idején elképesztő kiváltságokat élvezett a "Királyi Gárda".
Így az FC Barcelona és a Real Madrid összecsapásai politikai nézetek, eszmék küzdelmévé is váltak.

A klasszikusok históriája

Az első klasszikust 1902. májusában rendezték, s még csupán mindössze 1.500 szurkoló tekintette meg előben a találkozót. Az akkor még gyerekcipőben járó klubok első ütközetére a spanyol kupa (Copa Alfons XIII) elődöntőjében került sor. Az FC Barcelona nem kegyelmezett fővárosi ellenfelének, Steinberg duplája mellett még a klub alapítója, Gamper is betalált, s végül 3-1 arányban győzött a gránátvörös-kék egylet.

A következő évek során csak barátságos mérkőzéseken feszült egymásnak a két gárda – mivel spanyol bajnokság 1928-ig nem létezett. Ezek közül a legérdekesebb az 1913-ban az Industria gyepén megrendezett találkozó volt, amelyen a katalán csapat 7-0 arányban legyőzte ellenfelét.
1916-ban ismét a Copa Alfons XIII elődöntőjében került össze a két gárda. A párharc négy mérkőzésen át tartott (három alkalommal Madridban), mivel ekkoriban még nem számított az idegenben lőtt gólok száma. Az első kör után egy-egy győzelmet számláltak a csapatok, majd a harmadik találkozó egy parádés 6-6-os döntetlent hozott (Alcántara mesterhármasával), így egy negyedik összecsapás döntött a továbbjutás sorsáról. Ezen a mérkőzésen hazai pályán – a madridiakkal kiváló kapcsolatban álló Berrandao játékvezető segítségével – győzött az akkor még nem igazán királyi gárda, így a kupa fináléjába jutott; igaz a vitatott szituációk eredményeképp a katalán játékosok tüntetve a játékvezető ellen, hét perccel a rendes játékidő letelte előtt levonultak a pályáról.

1926-ban harmadik alkalommal is megvívtak egymással a csapatok a kupában. Ez a párharc azért érdekes, mert az FC Barcelona meglepően könnyedén gázolta el riválisát. Összesítésben 8-1 arányban diadalmaskodott a Blaugrana, mely nyolc találatából hetet is Samitier szerzett!
1928-ban rajtolt első ízben a La Liga, s azóta kisebb nagyobb megszakításokkal rendre évente két klasszikust láthatnak az érdeklődők. A két csapat a bajnokságban eddig összesen 158 alkalommal mérkőzött meg, s az örökmérleg meglepően kiegyenlített.

A bajnokságban első alkalommal hazai pályán egygólos vereséget szenvedett a gránátvörös-kék egylet (1-2), majd a fővárosban már a katalánok győztek (0-1), s végül a bajnoki címet is megkaparintották, két ponttal megelőzve az ősi riválist. A következő szezonban mindkét klasszikuson fölényes madridi győzelem született; két találkozón mindössze két lőtt, ellenben kilenc kapott gólra futotta a barcelonaiak részéről.

Az 1934-1935-ös szezon alkalmával a Real Madrid hazai pályán 8-2 arányban győzte le ellenfelét, majd a Blaugrana még ugyanabban az idényben visszavágott, s hazai pályán 5-0-ra győzött. A következő évben a Spanyol Kupa döntőjében vívott meg egymással a két együttes, s a csatából végül a Real Madrid került ki győztesen. Ezzel együtt egy igazi legenda vett méltó búcsút a két csapattól. Ricardo Zamora, a legendás hálóőr pályafutása során olyan rivális csapatoknál fordult meg, mint az Espanyol, a Blaugrana és a Real Madrid. Utolsó mérkőzésére 1936. júniusában került sor a már említett Spanyol Kupa fináléjában, méghozzá egy El Clásicón. A Real Madrid színeiben pályára lépő kapus jelentette a két csapat közti különbséget, miután hatalmas bravúrral hárította az akkor pazar formában lévő Escolá lövését – igaz, előtte egy ízben kapitulált a támadóval szemben. A 2-1-es végeredmény a madridiak diadalát jelentette, majd Zamora a polgárháború kitörésekor elmenekült hazájából, így egy klasszikuson, hozzá méltó klasszis teljesítménnyel vonult vissza.

A következő időszak a Franco vezette diktatúra „fénykora” volt.

1943-ban a hazai kupasorozat elődöntőjének első mérkőzésén a Les Corts közönsége egy könnyed háromgólos hazai sikernek örvendhetett, majd következett a visszavágó, mely erősen vitatott körülmények között ért véget. A Real Madrid 11-1 arányban győzte le ellenfelét, az más kérdés, hogy a mérkőzés után napvilágot látott információk szerint a fővárosi klub akkori elnöke – aki egyben Franco nagy cimborája is volt – bizonyos „nyomást” gyakorolt a Blaugrana játékosaira. Ez volt a bizonyos "chamartíni botrány", melyről egy másik írásunkban olvashattok bővebben.

Egészen a század közepéig kellett arra várni, hogy a katalánok egy idény két klasszikusán 6 pontot is szerezzenek. Az 1948-49-es idényben sikerült ez a "bravúr" első alkalommal, miután idegenben 2-1-re, hazai pályán 3-1-re nyertek.

1950-ben a fővárosiak hazai pályán 6-1 arányban múlták felül ellenfelük, majd egy évvel később fordított helyzetben a katalánok győztek 7-2-re. 1950 és 1965 között a Real Madrid
– akármilyen jó is volt ellenfele – nem tudott veszteni hazai pályán, s sorra nyerte mérkőzéseit. 1962 és 1965 között pedig minden klasszikust a „Királyi Gárda” nyert, köztük egy ötgólos sikerrel a Camp Nouban. Ezt az időszakot olyan játékosok fémjelezték, mint Kubala, Kocsis, vagy a másik részről Di Stéfano és természetesen Puskás.

A két klub közötti viszályt az argentin legenda, Di Stéfano – akit a 20. század legjobb spanyol labdarúgójának választottak Kubala előtt – Madridba kerülése csak súlyosbította. Az argentin támadó már Barcelonában tartózkodott, s megállapodott a katalán klubbal, azonban a Real Madrid is szerette volna soraiban tudni. A Blaugrana a River Plate csapatával, a fővárosaik a Millonarisszal egyeztek meg, így a hispán sportbíróság döntött, melynek értelmében a következő idényt a Real Madridban töltötte azzal a kikötéssel, hogy egy szezont követően visszatér Barcelonába. Ellenben meglepően gyengén szerepelt, így a katalánok végül "nem tartottak igényt" a szolgálataira. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Alfredo első klasszikusa előtt a gránátvörös-kék klub vezetősége és a "politikai vezetés" közötti találkozón a katalánok lemondtak  Di Stéfano játékjogáról, majd az argentin a hír hallatán – miszerint tisztázódott jövője – olyannyira felszabadult, hogy rögtön két gólt szerzett, s csapatával lemosta a pályáról a Blaugranát.

Maradt tehát a „Királyi Gárda” játékosa, s érdekes módon a következő idényben szárnyra kapott, pazar formában játszott, s egy új zsenit köszönthettek személyében a labdarúgás szerelmesei. Leegyszerűsítve: Franco nem engedte ahhoz a csapathoz igazolni, ahová leginkább akart, így a Real Madriddal írt történelmet, s karrierje alatt egyedülálló módon, 14 alkalommal volt eredményes a különböző klasszikusokon.

1957-ben a Copa Generalísimo negyeddöntőjének első felvonásában 2-2-es döntetlen született Madridban, majd a visszavágó már örömfutballt hozott katalán tálalásban, ami egy 6-1-es hazai sikerben csúcsosodott ki – Martinez mesternégyest szerzett.
1960-ban került szembe a két ősi rivális első alkalommal az európai kupákban. A BEK elődöntőjében mindkét mérkőzést a fővárosiak nyerték 3-1 arányban, s végül meg is szerezték a trófeát az Eintracht elleni emlékezetes, 7-3-as fináléban. A következő szezonban a legjobb 16 csapat között mérték össze erejük, ebből a párharcból azonban már a katalánok kerültek ki győztesen, igaz ehhez kellet egy angol úriember segítsége is. Az első érkőzésen közel százezer madridi szurkoló szeme láttára 2-2-es döntetlent játszottak úgy, hogy Suárez második gólját büntetőből szerezte. Az eset előtt Kocsis tört kapura, majd az asszisztens vélhetően lest jelzett. A játékvezető azonban büntetőt ítélt, mondván Vicente, a hazaiak kapusa volt szabálytalan.
A visszavágón a címvédő "Királyi Gárda" volt fölényben, Ramallets és Reg Leafe parádéja azonban végül 2-1-es, továbbjutást érő győzelmet hozott. Az angol játékvezető négy alkalommal ítélt szabálytalanságot a fővárosiakkal szemben, ahelyett, hogy a hazaiak középkedésével folytatódott volna a rangadó. A Blaugrana döntőbe jutott, de a Wankdorf stadionbeli fináléban a Guttman Béle vezette Benfica diadalmaskodott.

A hatvanas évek a Real Madrid hegemóniájával telt. Sorra gyűjtötték a címeket, s egyre nagyobb népszerűségre tettek szert a világon, ellenben az FC Barcelona ezidőtájt mindössze két hazai kupát és egy Vásárvárosok Kupáját nyert. Azonban az egyik hazai kupát épp a fővárosban, a Real Madrid ellen vívott döntőben szerezte meg a gránátvörös-kék egylet. Zunzunegui egy pocsék mozdulattal saját csapata hálójába jutatta a játékszert, így segítve az FC Barcelonát 16. kupagyőzelméhez.

1970-hez érkeztünk, amikor a kupa negyeddöntőjének első összecsapására a fővárosban került sor, s a Real Madrid hazai pályán kétgólos sikert aratott. Következett a Camp Nou publikuma előtt a visszavágó, mely újabb botrányt tartogatott. A vendégek egygólos hátrányban voltak, majd a második játékrészben mindenki döbbenetére Rifé Velázquezzel szembeni szabálytalansága láttán Guruceta játékvezető a büntetőpontra mutatott. A dolog szépséghibája csupán az, hogy a fault még a harmadik karéjból is jól láthatóan a büntetőterületen kívül történt. A Blaugrana játékosainál betelt a pohár, levonultak a pályáról, majd a közjátékot követően belenyugodtak, visszatértek, Amanció értékesítette a büntetőt, s az elégedetlenkedő Eladiót kiállította Guruceta. A katalánok továbbjutási reményei így végképp szertefoszlottak. Ezt azonban a Camp Nou közönsége nem tűrte tovább, heves tüntetés, repkedő székek és elképesztő füttykoncert kíséretében a pálya szélén gyülekeztek. A játékvezető lába itt már végképp megremegett, s idő előtt lefújta a találkozót. Guruceta ellen hajtóvadászat indult, s a városban kisebb zavargások törtek ki, azaz újfent pattanásig nőtt a feszültség Katalónia és a diktatúra között.

A 70’-es évek elején a bajnokságban gól- és vérszegény mérkőzéseket hoztak a klasszikusok., majd 1974. februárjában a Real Madrid látta vendégül a Blaugranát. A találkozón brillírozott a Cruyff, Rexach, Sotil által fémjelzett katalán csapat, s történelmének legnagyobb arányú győzelmét aratták az ősi rivális otthonában (5-0), mely a gólkülönbséget tekintve azóta is rekordnak számít.

A nyolcvanas évek is a „Királyi Gárda” trófeavadászatáról szóltak, ellenben a Butragueño vezette félelmetes csapat csupán egyetlen alkalommal tudta a Camp Nouból elvinni a három pontot. 1983-ban a Spanyol Ligakupa döntőjében Maradonával az élen szerezte meg a trófeát a katalán egylet, majd 1986-ban a Ligakupa döntőjének második mérkőzésén 4-0-s győzelmet (méghozzá a Santiago Bernabéu gyepén), s újabb megszerzett trófeát ünnepelhetett a katalán klub.

A következő évtized első említésre méltó momentuma az 1990-es Spanyol Szuperkupa döntője, melyet a Real Madrid kettős győzelemmel abszolvált. 1994. januárjában egy emlékezetes bajnoki mérkőzésen csapott össze a két csapat. A Camp Nou közönsége előtt Romário gurított mesterhármast a fővárosiak hálójába, rajta kívül még Koeman és Ivan is betalált, kialakítva ezzel az 5-0-s végeredményt. Egyébiránt a „Dream Team” ideje alatt 5 alkalommal örülhettek a katalán drukkerek győzelemnek, s csupán két idegenbeli vereséget számlált a Cruyff által trenírozott együttes.
1997. és 1998. között nyolc alkalommal is megmérettek a csapatok. A bajnokságban ez időszak alatt négy győzelem, a Spanyol Kupában egy győzelem és egy döntetlen, a Szuperkupában egy győzelem és egy vereség volt a katalánok mérlege.

Az új évezred első jelentős Clásicójára 2002-ben a Bajnokok Ligája elődöntőjében került sor. A Blaugrana sima vereséget szenvedett a hazai környezetben megvívott első mérkőzésen, majd a visszavágón a Barcelona részéről Saviola tudott csak betalálni (Helguera hathatós közreműködésével), s végül az 1-1-es döntetlen a fővárosaik döntőbe kerülését jelentette.
A 2005-2006-os szezon meghozta a Blaugrana újabb nagy diadalát, amit a Bernabéu gyepén aratott. Ronaldinho varázsolt a fővárosban, amit még az ínyenc Madridi publikum is vastapssal jutalmazott – bármennyire is fájt ez a Madrid szurkolóinak –, a Blaugrana pedig a 3-0-s diadalt követően később még duplázást is ünnepelhetett, második alkalommal történelme során.
A következő két év a katalánok mélyrepüléséről szólt, ez alatt egy döntetlent értek el ősi riválisaik ellen – mely parádés, 3-3-as mérkőzést hozott egy új argentin zseni, Messi mesterhármasával –, valamint három vereséget szenvedtek, köztük egyszer 4-1-re kapituláltak a fővárosban.

A gránátvörös-kékek 2008. őszén magukra találtak, s félelmetes magabiztossággal és gyönyörű játékkal ejtették ámulatba a szurkolóikat. A 2008-2009-es szezon mindkét klasszikusán katalán győzelem született. A második, Bernabéuban megrendezett csata pedig történelmi, 6-2 arányú sikerrel zárult, ezzel alaposan megfricskázva a „Királyi Gárdát”.

Összevetés a számok tükrében

Az FC Barcelona eddig összesen 230 találkozón mérkőzött meg a Real Madriddal, ezeken több mint 780 gól született. A 230 találkozóból 206 tétmérkőzést tartanak nyilván.
Az összesített adatok alapján a mérleg nyelve a Blaugrana felé húz, mivel 94 győzelmükkel szemben „csak” 88 vereséget számlálnak.

A tétmérkőzéseket tekintve a La Ligában a fővárosiak „vezetnek” 68 győzelemmel 60 vereséggel szemben; 30 alkalommal osztozkodtak pontokon a felek. Mind a Blaugrana, mind a Real Madrid győzelmeinek jelentős részét saját pályáján szerezte. Az eddigi bajnoki klasszikusokon 505 gól született, az ötszázadikat az FC Barcelona aktuális csapatkapitánya, Carles Puyol szerezte. Egyébiránt a 20 csapatos bajnokságok esetében az FC Barcelona tartja a rekordot a megszerzett pontokat illetően (87, ill. 85), míg a szerzett gólokat tekintve fordított a helyzet (107, ill. 105).

A hazai kupasorozatban 28 mérkőzés alkalmával találkoztak a klubok. Ebben a tekintetben is a katalánok „vezetnek”: 14 győzelem, 9 vereség és 5 döntetlen a mérlegük. A további spanyol tétmérkőzéseken jobban szerepelt eddig a fővárosi együttes, míg a barátságos mérkőzések mérlege egyértelmű katalán fölényt mutat.

Nemzetközi szinten hat mérkőzést játszott a két klub, melyből mindössze egyet tudott megnyerni a gránátvörös-kék csapat, két döntetlen és három vereség mellett.
Az FC Barcelona mondhatja el magáról csupán, hogy egy szezon során triplázni tudott (bajnoki cím, kupagyőzelem és Bajnokok Ligája-győzelem).

Fantasztikus játékosok szerepeltek a két csapatnál az elmúlt évszázadban, közülük sokan egyéni elismerésben is részesültek. A katalánok 10 gólkirályt, azaz Pichichi-díjast tudnak magukénak, míg a fővárosiak 24-et. Zamora-díjasokat tekintve a két klub hálóőrei egyaránt 16-16 alkalommal érdemelték ki a legjobb kapusnak járó trófeát.
Az FC Barcelona négy játékosa, öt különböző alkalommal kapta meg a „FIFA – Év Játékosa” elismerést. A Real Madrid három játékosát tartották eddig a címre érdemesre.
Aranylabdások tekintetében a Real Madrid három játékost adott a labdarúgásnak, ellenben a Blaugrana hét játékost is, összesen nyolc alkalommal.

Címek tekintetében a Real Madrid eddig 31, az FC Barcelona 19 bajnoki címet szerzett.
A Spanyol Kupában 25-ször diadalmaskodott a katalán klub, míg a Real Madrid 17-szer.
A Blaugrana kétszeres Ligakupa-győztes, ezt a „Királyi Gárda” egy alkalommal érte el.
A Spanyol Szuperkupa elődjét az Eva Duarte Kupát négyszer is a katalánok szerezték meg, míg egyszer a Real Madrid. A Spanyol Szuperkupákat tekintve a fővárosiak és a katalánok is 8-8 alkalommal diadalmaskodtak.
Négyszeres KEK-győztes az FC Barcelona. Ebből a trófeából a Real Madrid nem szerzett története során. Az UEFA Kupát kétszer hódította el a fővárosi klub, míg annak elődjét, a Vásárvárosok Kupáját négyszer (a szuperdöntőt is figyelembe véve) a Blaugrana. Európai Szuperkupát hátomszor is szerzett a gránátvörös-kék klub, míg a rivális egy alkalommal.
9 Bajnokok Ligája győzelemmel büszkélkedik a Real Madrid, ellenben az FC Barcelona „csupán” 3 trófeát szerzett a mai napig.
A nagyobb trófeákat tekintve összesen 62-t szerzett eddig a katalán együttes, míg a Real Madrid 70 serleget gyűjtött.

A szurkolók számát pontosan lehetetlen megállíptani, azonban tény, hogy több millióan szimpatizálnak az átlagostól jobban a két klubbal Hispániában, és az egész világon egyaránt. Rengeteg szurkolói klub létezik, s a technika fejlődésével, a globalizációval, valamint a sportág üzleti irányba való tolódásával együtt egyre több támogatója van a kluboknak – ez a jelenség leginkább Ázsiában figyelhető meg.

A pártoló tagok tekintetében az FC Barcelona több, mint 150.000 socióval rendelkezik. A Real Madrid kb. fele ennyi pártolói tagot számlál, talán épp azért, mert nem annyira fontos a közösségi szellem, s a klub pártoló tagjának lenni nagyobb "kiváltság".

Júdás serege

Kissé túlzás talán az alábbi fejezet címe, azonban a szurkolók részéről ez korántsem igaz. Nem ritka, hogy egy játékos mindkét klubban megfordult pályafutása során, azonban azokra zsigerből jött gyűlölettel gondolnak egykori klubjuk szurkolói, akik közvetlen az egyik klubtól tették át székhelyük a riválishoz.

Az első fontosabb „játékos-csere” Josep Samitier nevéhez fűződik. A legendás játékos a katalán klub anyagi nehézségei miatt váltott csapatot, majd később mindkét klubnál szakemberként is megfordult.
A szurkolók óriási becsben tartják annak ellenére, hogy köztudottan jó kapcsolatban volt Franco tábornokkal és a Real Madriddal, valamint sokan azzal is vádolják, hogy Di Stéfano Madridba igazolásánál az ősi riválisnak segédkezett.

Evaristo Macedo, a hatvanas évek zseniális brazil labdarúgója, aki a „Kubala-korszak” egyik alappillére volt, s számos sikerben játszott főszerepet. 1962-ben vette fel a spanyol állampolgárságot, és egyúttal az ősi riválishoz igazolt.

Jesús „Txus” Pereda volt az első olyan játékos, aki korábban a fővárosban futballozott, majd a Blaugrana keretét erősítette. A Real Madrid felfedezettje nem közvetlenül igazolt át az FC Barcelonához, hiszen a fővárosiaknál nem volt szükség rá, így előbb a Valladolid, majd a Sevilla, s végül az FC Barcelona csapatába került. Katalóniában nyolc csodálatos évet töltött a kiváló támadó, aki ezalatt 312 mérkőzésen lépett pályára, s 107 gólt szerzett.

Lucien Müller a 60-as évek nagy francia játékosa, aki a Real Madriddal három bajnoki címet és egy BEK-trófeát is szerzett az ott töltött három esztendő során, majd az FC Barcelonához került, ahol már „csupán” egy Vásárvárosok Kupáját és egy Spanyol Kupát szerzett. Később edzőként is sikerest karriert futott. Ő volt az FC Barcelona első edzője Núñez idején, azonban a katalánok kispadján mindössze egy eredménytelen szezont produkált.

Az 1980-as évek meghatározó játékosa, Bernd Schuster a gránátvörös-kékeknél kezdte meg spanyolországi karrierjét, s nyolc idényen keresztül szolgálta a katalánokat, 170 mérkőzésen 63 gólt szerezve. 1988-ban nagy meglepetésre, s sokak ellenszenvét kiváltva a fővárosba igazolt, hogy a „Keselyűsereg” néven becézett mindent besöprő Real Madridhoz tartozzon. Az új évezredben a „Királyi Gárda” trénereként újabb két klasszikuson is feltűnt, csapata mindkétszer legyőzte korábbi klubját.

Luis Milla az FC Barcelona saját nevelésű védekező középpályása, aki a sportszerű, tiszta játékáról volt nevezetes. 1984-től szolgálta a gránátvörös-kékeket, azonban kezdőjátékosnak csupán a nyolcvanas évek végétől számított, majd 1988-ban nem tudott megegyezni a klubbal, s a vita eredménye az lett, hogy szabadon távozott az FC Barcelonától egyenesen a Real Madridba, ahol 7 éven keresztül szerepelt sikeresen. Cruyff nem esett kétségbe, hiszen rögtön megtalálta utódját Pep Guardiola személyében.

Gheorghe Hagi, a „Kárpátok Maradonája” két évig szolgálta a Real Madridot 1992 és 1994 között, majd egy újabb kétéves olaszországi „kiruccanás”, s egy sikeresnek nevezhető világbajnokság után 30 évesen az FC Barcelonához került. Sajnos a sérülések hátráltatták, így a zseniális játékos kvalitásait nem igazán tudta kamatoztatni a Blaugrana, majd 1996-ban távozott, hogy a Galatasaray együttesében másodvirágzását élje.

A La Masia egyik nagyszerű „gyümölcse”, a végtelenül kemény védekező középpályás Albert Celades, aki Sir Bobby Robson irányítása alatt nem sok lehetőséget kapott, majd Van Gaal idején már alapemberré vált. A kapcsolatuk azonban megromlott, így előbb a Celta Vigóhoz, majd a Real Madridhoz igazolt. A pletykák szerint csak így igazolhatott Madridba, ezért sokak szemében kegyvesztett lett.

Michael Laudrup a dán legenda, aki eleganciájával, és hihetetlen pontos átadásaival 5 éven keresztül szolgálta a gránátvörös-kékeket; ezalatt négy bajnoki címet és egy Bajnokok
Ligája-győzelmet ünnepelhetett. Részt vett a Blaugrana hazai pályán aratott 5-0-s győzelmében, majd a dicsőséges időszak végén összeveszett a teljhatalmú Cruyffal, így egy ellentmondásos, sok szurkoló ellenszenvét kiváltó átigazolás során a Real Madrid csapatához került, ahol ismét bajnokságot nyert. Ezzel ő az egyetlen futballista, aki két klubbal sorozatban öt bajnoki címet szerzett. Az sem mellékes, hogy egykori kenyéradóján "méltó" bosszút vett – a Blaugrana szurkolói legnagyobb bánatára. Egyedül ő mondhatja el magáról azt a bravúrt, hogy miután a katalánokkal 5-0 arányban lemosta a pályáról az ősi riválist, ugyanezt (egy évre rá) fordítva megismételte a Real Madrid színeiben.

Az ezredforduló spanyol futballjának egyik legjobb játékosa, Luis Enrique fiatalon került a „Királyi Gárdához”, majd öt évet követően nem hosszabbította meg a szerződését és Barcelonába költözött. A gránátvörös-kékek óriási üzletet csináltak a középpályással, hiszen ingyen érkezett, s a klubnál eltöltött nyolc év során kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Eleinte sokan megkérdőjelezték múltja miatt, azonban hamarosan a szurkolók a szívükbe zárták, amire minden szempontból maximálisan rászolgált. A Blaugrana mezét többé másra nem cserélte, visszavonulását követően pihent, majd 2008-ban átvette az FC Barcelona második számú csapatának irányítását.

A brazil élő legenda, Ronaldo a PSV-tól került a katalánokhoz, majd egy csodálatos szezont követően rekordösszegért Milánóba költözött, onnan pedig szintén rekordot jelentő átigazolási díjért cserébe a Real Madridhoz igazolt. Bár a szurkolók nagyra becsülik a mai napig, a Real Madridhoz való igazolása miatt finoman fogalmazva visszaesett a népszerűsége a Barcelona szurkolói körében.

Luis Figo a katalán szurkolók számára az igazi júdás, aki 1995-ben csatlakozott a katalán klubhoz, s hamarosan már ő volt a csapatkapitány, akire mindenki felnézett, akit mindenki imádott. A klasszis játékos öt évet töltött Barcelonában, megannyi sikert ért el, majd 2000-ben hírbe hozták a Real Madriddal. Ekkor kijelentette, hogy „semmi pénzért” nem igazolna a fővárosba, azonban ez máshogy történt. Tény, hogy az átigazolásában szerepet játszott az akkor rekordnak számító 65 millió euró, valamint Joan Gaspart, azonban ez a szurkolók álláspontján nem változtatott.
Az addig bálványozott játékos ettől kezdve közutálatnak, hihetetlen gyűlöletnek „örvendett” Katalóniában, amit az első klasszikusán neki címzett megrendítő füttykoncert és az elé dobott hús-vér disznófej bizonyított leginkább.

Samuel Eto’óra a Real Madrid figyelt fel még fiatal korában, majd a kameruni és a klub viszonyát már a Hispániába való megérkezése meghatározta (rossz értelemben). A zseniális csatár kegyvesztett volt Madridban, ahonnan legnagyobb örömére előbb az RCD Mallorcához, majd az FC Barcelonához szerződött. A gránátvörös-kékeknél öt éven keresztül ontotta a gólokat. A szurkolók már csak a nem titkolt ősi riválisuk iránt érzett ellenszenve miatt is szívükbe zárták, még ha jelleméből fakadóan több kisebb-nagyobb „botránya” is volt.

Végezetül Javier Saviola, a „nyúl”, aki szupertehetségként érkezett a Blaugranához, azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így nem lett meghatározó játékos belőle. Többször is kölcsönadták, majd lejárt a szerződése, s nem kívánták meghosszabbítani, így 2007 nyarán elfogadta a Real Madrid ajánlatát, s a fővárosba tette át székhelyét. Mint utólag kiderült, a karrierjét illetően egy végképp rossz döntés volt amellett, hogy a Blaugrana szurkolói árulóként tekintenek rá azóta is.

Egyéb nyalánkságok

Miután már az El Clásico minden fontosabb elemét érintettük, még néhány érdekességet megemlítek, s ezzel be is fejezem a „mérkőzések-mérkőzéséről” készített írásom.
Azt mondhatjuk, hogy három olyan játékos volt, aki a Bernabéuban nyújtott produkciójával ovációra késztette a hazai szurkolókat is. Az első fecske Maradona volt, akinek emlékezetes gólját a mai napig előszeretettel nézik vissza a katalán szimpatizánsok. Őt Ronaldinho követte, aki egymaga alázta meg a Real Madridot, valamint a szó szoros értelmében varázsolt a fővárosban. Végezetül a jelen legjobb futballistája, Leo Messi, aki korábban már mesterhármast ért el egy klasszikuson, 2009-ben pedig azt csinált a Real Madrid otthonában, amit akart.

Az El Clásicót évről-évre milliók követik figyelemmel. Több mint 200 országban közvetítik élőben, mivel óriási népszerűségnek örvend. Jegyeket maximum örökölni lehet az összecsapásokra, attól függetlenül, hogy a két csapat milyen formában van, hiszen ez egy klasszikus, tehát bármi megtörténhet. Még az is, hogy Jimmy Jump – kijátszva a többek közt őt pásztázó kamerákat és biztonságiakat –, vagy jobb esetben egy csinos hölgy újfent tiszteletét teszi egy klasszikuson "ádámkosztümben".

Az El Clásicók eredményei

La Liga